Szinte szégyellem, annyira a közhely jutott az eszembe, az angol pázsit, amit csak öntözni és nyírni kell - de ötszáz éven át. Milánóban ugyanezt adják elő a kővel, a dóm márvány padlójával. Másképp kopnak a kövek, a fekete márvány a leglassabban, a piros kevésbé ellenálló, a fehér a legpuhább, bár az is kemény, ha kebel volna. De a háromféle kő valami új minőséget hozott és hoz létre az idők során, a fekete kiáll a földből, vagy jelzi, hol is volt eredetileg a föld szintje, a határozott sarkok egy kicsit puhábbnak tűnnek, ahogy elkopnak. Nem kell hozzá, csak egy néhány száz év, hogy pontosan mennyi, nem tudom. A dómot 1400 körül kezdték el építeni, és még a 20. században is építettek rajta, ha régi metszeteket néz az ember, látja, hogy a 18. században kevésbé volt gótikus, mint ma. A márványt így lesétálni, ahhoz viszont idő kell, meg hívek kellenek, meg turisták kellenek. Akármilyen minőségben is jön ide valaki, százezer másik nyomába lép, és az építőkhöz csatlakozik, általam is lett, az én 3 euróm is hozzájárult ehhez a képhez. Közös kincsünk.