Seregi, a csibész

Ott felejtettem este magam A diótörő előtt, az 1996-os előadást mutatta az M5. Hát, mindenféle párás szemet és beh fiatalok voltunk érzést mellőzve: igazán szörnyű volt. Nem a szólisták, azok alapjában véve rendben voltak, de a tánckari művészek... Amit a hópelyhecskék összesántikáltak... Amit a zenekar mindehhez hozzátett... Amit és ahogy a kórus hozzáénekelt... 

Jogos a föl nem tett kérdés, hogy ha olyan borzasztó, akkor hogy lehet ott ragadni előtte, azért fölösleges a képernyőre meredni, hogy szörnyülködjön az ember. De hát nem is ez volt a cél, a színváltozást vártam a második felvonásban. Dióhéjban csónakázik a herceg és Mária, szárazra lépnek, megküzdenek a denevérekkel, és akkor hopp, egy hatalmas és varázslatos kastélyban találják magukat. Ezt a hoppot a közönség is nagyon érzi, jön a nyílt színi taps, meg az áááááámulat. Persze, mint a földszint jobb hátsó nézőtéri bejárat, az úgynevezett visszérpáholy rendszeres látogatója, pontosan tudtam, hogy az ááááámulat nem magától jön. Seregi László, a koreográfus ott ült az utolsó sorban, magában álló rendezői székben, és ő indította a nagy sóhajt, ő csodálkozott rá a varázslatra, ő mondta hangosan, hogy ááááááá... Nem csak a színpadiakat rendezte, de a közönséget is, az meg ment, szépen utána. 

Szóval ezt a pillanatot vártam, hogy jöjjön a fény, felragyogjon a csarnok, felsóhajtson a közönség, és tudjam: ott vagy, vén krampusz. Boldog karácsonyt.