2018 arról is szólt, hogy mennyire nehéz a sikeres első film után jó másodikat készíteni, így aztán elég nagy megkönnyebbülés, hogy ennek ellenére nem lehetetlen, Reisz Gábornak a Rossz versekkel sikerült. Nyilván mert azt csinálja, amit tud, szerencsétlenkedik a vásznon, mármint a főhős szerencsétlenkedik, mert a film azért szépen össze van varrogatva szimbólumokkal meg személyességgel, az ember beül, megnézi, jól érzi magát. És lelkesedik Kovács Zsoltért, mert ő olyan, pont olyan, mint valami lakótelepi atya, tévét néz és kockás az inge, hol egészen hülye, hol kicsit sem az, az országért aggódik, amikor a fiáért kellene, de leginkább magáért kellene, mert az ő évei peregnek le szépecskén a televízió előtt. És az ember elfelejti neki, hogy az apák is önálló emberek, saját történettel, nem csak az a szerepük, hogy valakinek a szüleik, valakinek, aki közelebb áll hozzánk, és ez persze, nem valami árnyalt világszemlélet, de annyi baj legyen.
Ez egy ilyen film, nem valami árnyalt a világszemlélete, de ettől jó, ettől nem nyom agyon. Amikor a rendező-forgatókönyvíró nem ura és teremtője az általa megalkotott karaktereknek, hanem csak nézője. Azok meg élik az életüket, látni, ami látható belőlük. Otthonos mozi, nem értjük sem a szomszédot, sem a vásznat. Sem magunkat. De mindenkit szeretünk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.