Gondolom, vagyunk még páran, lelkes nézői a 24.hu Ady-sorozatának, száz vers és száz ember, néha nagyon meglepő eredménnyel. Engem Kulka is meglepett, annyira szép volt, ahogy mondta a néhány sort, és Schell Judit is meglepett, mert a technika annyira nem leplezte, inkább megmutatta az ürességet. És Bródy is meglepett, mert Az lllés szekerént az ember inkább poénnak gondolta, de megállt az poén nélkül is a saját lábán. Most meg Pataky Attila, egyszerűen nem értem, kinek jutott az eszébe. De valakinek eszébe jutott. 

 Beágyaznám, de nem lehet, inkább elmesélem. 

Áll hímzett ingben, ragadozó madár előtt, és azt mondja, hogy Én fáradtam el, szégyen, nem szégyen, de nem ismertem. De ő elfáradt, rozzant, kiszáradt a hangja, és mintha a szöveg eléje volna téve, úgy süti le a szemét, amíg a vers végére nem ér. És azt sem érzem, hogy jaj, de nagyon érti, amit mond, inkább a sorokat mondja, mint a verset, és csak egyszer jön ki belőle a régi rocksztár, amikor Istenhez érve az égre néz, de sokat röhögtünk ezen valaha, hogy el kell játszani minden sort. A kör közepén állok, akkor van kör, meg közép meg állás. 

De így is van valami az egészben, hogy Ady lett mostanra Petőfi, aki minden szinten szinte minden, aki a népköltő, az egész országnak tud valamit mondani, és az is szereti, aki azt hiszi magáról, hogy utálja.