Éveken át tartó szórakozás és elégedettségi forrás volt az újévi koncert. Hogy van a bécsi, nemzetközi, zenei nagyhatalmi, és van a kis pesti, és melyik a jobb? Hát persze, a miénk. Könnyű volt, amíg kiégett lelkű, semmit sem akaró félistenek vagy tökéletesen érdektelen új csillivillik vezényeltek a szomszédban. De hát tegnap Christian Thielemann dirigált lehet, hogy nem a világ legkedélyesebb embere, de ami szólt, az szólt. Így aztán este, a Müpába menet arra gondoltam, hogy fordul a világ, és mennyire jó ez, jobb felől nekünk fütyülnek, bal felől meg  csak még inkább. 

Csak hát a dolog nem annyira egyszerű, mert lehet, sőt, biztos, hogy Fischer Ádám sem a legihletettebb napját fogta ki, de mégis csak A teremtés. Minden ájuldozástól és sznobériától mentesen (ha sikerül): tényleg A teremtés. Tényleg Haydn, akinek reménykedhetünk az áldásában 2019-ben, kicsit az ő éve, ha szeretjük a nullára végződő különbségeket az évszámoknál. 2019 mínusz 1809 az 210. Ennyi ideje halott, de A teremtés tartja magát. És így is, hogy idén nem a nagy megrendülésen van a hangsúly, nem nézünk be a csillagok mögé, hanem itt a földön érezzük jól magunkat, ahol Baráth Emőke és Sebestyén Miklós szinte-operát fabrikált az utolsó részből. Előtte is a zenés rajzolás ment volna legjobban, a zenekari napfelkelte meg az oroszlán ordítása, aztán a végére mintha Papageno és Papagena állt volna az Édenkertben, gyere, asszony, kövess és én vezetlek. Aha, persze, maximum a sarokig, amíg látnak és hallanak minket. 

Azért így el lehet kezdeni az évet.