Két szép, vastag fehér könyv a karácsonyfa alatt, József Attila összes tanulmánya és cikke. Kritikai kiadás, ami önmagában is hihetetlen luxusnak látszik, minek nekem egy olyan, amiben jelölik az összes elütést meg a körülményeket, elég a szöveg. Elég, de így tényleg jobb, furcsa módon nagyon szórakoztató a kiadvány. Hol is kezdjem, ha nem  az elején, mondjuk Mécs Lászlóval. Nem mond túl sokat a név, premontrei szerzetes Ady Endre-frizurával, mint aki nem tudta eldönteni, hogy mi is akar lenni, ha felnő, lett aztán mindkettő, és egyik biztosan nem: Ady. De A királyfi három bánatát azért ismerem, és nyilván ismerik még sokan, anyák napi ünnepségekről. Azt nem tudtam róla, hogy egy időben irodalmi sztár volt, bár túlélte, mindenféle értelemben. 1978-ban halt meg Pannonhalmán. 

Nyilván nem független a sztárságtól, hogy a rendes költők annyira utálták. Nem csak arról van szó, hogy József Attila miket ír róla, de még Babits is vadsóskázza. De József Attilánál maradva: tényleg rémes, ahogy aprítja ezt a szelíd tekintetű embert, és persze az aprítás megint ellentétes hatással jár, az ember sajnálni kezdi Mécs Lászlót, hát mit tehet ő arról, hogy ennyire futotta. És a dühöngő József Attila tényleg nem kedves ember, ha azt írja Mécs, hogy "Könny-árvíz mindent learat", akkor József Attila közli, hogy az árvíz nem arat, amiben csak némi igazság van, és az ember arra gondol, hogy ha az ő verseit olvasná valaki ezzel a feltett lebarmolási szándékkal, talán találna ezt vagy azt. 

De hát mindegy. Nem csak utólag mindegy, hanem akkor is, mert van itt egy másik idézet, amelyben a madarak nem szőnek-fonnak, nem szántanak és nem vetnek. József Attila persze direkt elereszti  füle mellett  bibliai hangot, hogy a mezők liliomai sem szőnek és nem fonnak, a madarak nem vetnek és nem aratnak, mégis csinosabbak Salamon királynál, hanem elkezd azon élcelődni, hogy mi mindent nem csinálnak még a madarak. Például nem olvassák Mécs László verseit, hal-munkát meg poloska-munkát sem végeznek. Nem úsznak víz alatt és nem másznak falak repedéseibe, régi fényképek háta mögé. 

Amikor a régi fényképek háta mögét olvastam, kénytelen voltam megadni magam. Neki szabad. A tehetségesnek szabad. Aki ilyen képeket szór el egy nyomorult kis kritikában, az mindegy, mit ír, csak írjon.