Költészet és vesekő

Nem mondhatnám, hogy nagy barátok volnánk Kukorelly Endrével, még köszönni sem régen köszönünk egymásnak, de most, a két ünnep között épp szembe jött a Kossuth Lajos utcán, nálam még épp volt egy fényképezőgép, és végre legyőződött bennem ez a hülye gátlás, mondtam neki, jaj hadd fényképezzelek le. És hagyta. 

Nyilván emellé illik kicsit beszélgetni is, a leghülyébb kérdés jutott eszembe, hogy mit írsz mostanában, most jelent meg egy könyvem a sportról, nyilván ez a Pálya című, erről eszembe jutott, hogy amikor először láttam, épp a Nappali ház estjén sajnálkozott, hogy az összejövetel egy időben van a Fradi -  MTK-val. Az csak játék volt, ő igazából csinálni szereti, nem nézni. Hanem most dolgozik prózán is, na, gondoltam, tájékozott beszélgetőpartner vagyok, igaz-e hogy a kiadók eladhatósági megfontolások miatt a költőket a regények felé terelgetik. Őt nem terelgetik, csak neki az az elve, ezt is tanítja, ha tanít, hogy aki prózát ír, írjon verset is és viszont, mert, mint a fociedzésen, a gyengébb lábat kell erősíteni. 

Különben sem tud az ember annyi jó verset írni, amennyit akar, mert ez olyan, mint a vesekő, fáj, szenvedni kell vele, aztán kijön, és az a megtisztulás. Nem mintha nekem lett volna ilyen, teszi hozzá. 

Egy pillanatra úgy értem, hogy neki nem kell és nem kellett szenvednie a versekkel, de a gondolatot kísérő mozdulatból rájövök, hogy a vesekőre gondol, az nem volt még. Örülök neki, de szívből, igazán.