Kép és zene

Van egy nem épp kidolgozott, de lehet, hogy nem teljes hülyeség elméletem arról, hogy műveltség és kreativitás egymás ellenségei. Minél többet tud az ember, annál kevésbé érzi szükségesnek, hogy valamit ő is hozzáadjon a nagy egészhez, amit életnek vagy kultúrának nevezünk. Annál jobban látja, hogy mennyire kevéssé egyedi mindaz, ami vele történik, amit arról mondani tudna, annál jobban tudja, hogy a meglévő anyag többé-kevésbé alkalmazható a saját élményeire is. Minek új verseket, képeket, zenéket létrehozni, ha már a régiekre sincs elég idő. 

Persze, ilyenkor jönnek elő a nagy kivételek, a műemlékeket ismerő, vagy épp azokból ihletet merítő nagy alkotók. Nem is kell olyan nagy műveltségű fazonokra gondolni, mint Thomas Mann. Ott van példának Liszt Ferenc, akinél mindig azt gondolom, hogy a Christus oratórium Háromkirályok-vonulását egy konkrét kép ihlette, Benozzo Gozzoli freskója a firenzei Medici-palotában (ma Medici-Riccardi). Ez volna az. 

Persze, lehet, hogy csak bennem kapcsolódik össze automatikusan a kettő, ha az egyiket hallom, a másikat látom, és fordítva, és ahelyett, hogy valami nagy reneszánsz parádés zenét hallanék, miközben a Medici-családot meg a kedves, tar fejű bérgyilkosaikat nézem, Liszt szól odabent. De Liszt egészen biztosan merített ihletet a képzőművészetből, még olyan alkotásokból is, amelyeket ma már nem láthatunk úgy, ahogy ő, mert például a freskókat a pisai temetőben sikerült lebombázni. De ott a Sposalizio vagy a Penseroso,az utóbbi ráadásul Firenzében is van, szóval járt ott, és zene támadt benne a műveket nézve. Talán nem tévedés, ha kép idéződik föl a zenét hallva. Igazán menő dolog nyilván az volna, ha valaki festeni tudna egy újabb képet, azt egy új Liszt megkomponálná, és így tovább, a végtelenségig.