A napokban folyton B. Nagy János felvételeit hallgattam, a szokásos lelkiismeret furdalással, miért most, miért nem akkor, miért utólag tűnik föl, mennyire jó hang volt, akkor miért tűnt természetesnek, hogy van egy ilyen kaliberű tenorista a házban. Mármint az Operaházban, nem a mi házunkban. De pont erről is szeretnék beszélni, hogy magam sem tudtam, az a hangszín mennyire megmaradt bennem. Mert nem is itthon jöttem rá, hanem Betlehemben, ahol a Pásztorok imádása templomot néztem. Ott a kert, ott a kő, ott egy palesztin kisfiú, pulóverben, kezében egy bárány, ha valaki fényképezné. Ott a bronzangyal a templom homlokzatán, néma, ahogy egy szobortól elvárható, de tudjuk, mit kellene mondania: Gloria in excelsis Deo. Latinul. 

És mondja is, vagyis énekeli, nekem legalábbis énekeli, erősen, hangosan, teli torokból. És nem Mozart, nem Beethoven, nem Bach, hanem Liszt, a Christus-oratórium, B. Nagy János hangján. 

Törőcsik Mari azt mondta, a színész addig él, amíg él az utolsó ember, aki látta őt színpadon. Az énekes talán tovább.