Már két nappal korábban sem értettem hogy ha van Erkel Színház, akkor az Opera miért a Müpában játszik operát, de az a Simon Boccanegra volt, megígérték, hogy lesz, és valóban: miért ne égjen a társulat új helyszíneken. De a Sába királynője már végképp rejtély, annak van érvényes rendezése, és az Erkelben játszották, ugyan mit boldogtalankodnak most másik helyszínen. Főleg úgy, hogy a mű minden jó tulajdonsága ellenére sem áll meg a saját lábán mint opera, kellenek hozzá a nagyszabású díszletek, szandálos, lenge nők meg klepetusba öltözött, nagyszakállú férfiak, és akkor talán el lehet viselni, vagy föl sem tűnik, hogy ez csak zenés kábulat, különösebb értelem nélkül. 

Így, persze, föltűnik, bejön a kórus, lassan, mintha egész napos zsákhordás után vették volna magukra a szmokingot, ettől az emberen hirtelen úrrá lesz a bágyadtság, egészen addig, amíg ki nem derül hogy az előadást poénra vették. Vagy annak szánták. A szereplők jelmezben jönnek ki a zenekar elé, néhányan meglehetősen különös mozdulatokat is tesznek színjátszási szándékkal, László Boldizsár például elhever a pódiumon, annyira megviseli a randevú a címszereplővel. 

Az opera egy nagy-nagy hülyeség, de egy darabig lehet nevetni rajta. Ez az előadás mottója, és tényleg, amikor például Szulamit azt énekli, auf deutsch, hogy a kedvese egy kehely balzsam, amely lehűti ajkait, akkor az embernek eszébe jut a régi poén: ha valami akkora ostobaság, hogy nem lehet a színpadon elmondani, akkor azt eléneklik.  

Mint a legtöbb viccnek, ennek is a terjedelem az ellensége, negyedóráig hehe, aztán már csak haha, a végén meg hm-hm, bele lehet ebbe pusztulni, de nem szeretnék. Engedjenek már ki.