fotó: Posztós János Müpa

Azzal hízelegtem magamnak, hogy én értem Simon Rattle-t. Értem a művészetét, és az azzal kapcsolatos dolgokat, tudom, miért váltott, miért hagyta ott Berlint. Nyilván a honvágy miatt is, de el tudom képzelni, hogy az embernek a tökéletességből is elege van, játszik a zenekar, és neki nem marad más, csak a finomítás, egy kis csiszitelés, amitől még glancosabb lesz a hangzás, de a hangzás mégis csak az út, és ha nagyon csillog, mindannyian fenékre esünk amíg a művet szeretnénk elérni. Jöjjön hát London, a London Symphony, nem annyira glanc, új feladatok, újraélhető művek. 

 Ez volt a tegnapelőtti álláspontom. A maira azt mondanám, hogy kedves dolog Bartókot hozni, nekünk érdekes élmény azt látni, hogy mit ért meg belőle egy ilyen híres karmester. Nem sokat. Vagy nem azt, amit mi, nem akarok nagyképűsködni. Nekünk az éjszaka zenéje a harmadik tétel, hideglelés és mikrokozmosz, neki meg zenekari egyensúlyozás, ha ez itt ennyi, akkor az ott annyi. Plusz egy nem épp virtuóz zongorista, akit már boldogtalanná tett a második tétel. Az élmény, persze, nem rossz, a vonósokat hallva még ma is csak sóhajtozni lehet, pedig elég sokat fejlődött a honi zenekari kultúra is azóta, hogy Sir Simon még lovagsága előtt először járt Budapesten, csak a következő lépést nem látom. Nem is érzem. 

A második részben Bruckner 6. szimfónia, szól, mint az ágyú, de minden elragadtatás és jól szórakozás ellenére az az érzésem, mintha a pápának a karácsonyi mise alkalmával jutna eszébe bevallani, hogy ő nem is hisz Istenben. Attól még befejezhetjük a szertartást, adakozhatunk a szegényeknek, mondhatunk szépeket, álmodhatunk édeset, de, sajnos, ez van, felebarátaim. 

Ez van.