Virág a hóban

Csak a Müpát számolom, és azt mondom, azért ez micsoda hét volt-van-lesz. Megengedhetünk magunknak olyan csalódásokat, mint Simon Rattle, előttünk van három Ticciati-koncert (nem ő lesz a karmester), és közben sihh, fölrepült előttünk egy olyan koncert is, mint a tegnapi, Nemzeti Filharmonikusok, vezényelt Dennis Russell Davies, amit majd az év végi összesítésekben is föl kell idézni, mint az egyik legjobbat. 

Még csak nem is azért olyan jó, amire gondolt az ember, eljátsszák Lorin Maazel Ring ohne Worte című művét, ha ez egyáltalán az ő műve. Ring-szimfónia, nincsenek benne énekesek, szó sincs a nagy wagneri eszményről, zene és szöveg csodálatos egységéről, hanem nyolcvan percbe belesűrül a 15 óra. Eleinte úgy tűnik, hogy ennek tényleg nincs semmi önálló értelme, nincs benne olyan hang, amit ne Wagner írt volna, csak az utókor megmutatja az alkotónak, hogy el lehet ezt mondani sokkal tömörebben is. Amit nyilván Wagner maga is tudott, és ha mégsem tömören mondta el, akkor talán tényleg nem lehet elmondani tömörebben. Mindenesetre az évad közepén az ember elkezd vágyakozni az évad vége után, hogy jön majd a teljes Ring, mit Worten, és az milyen jó lesz majd. Addig meg végigfuttatjuk fejben a zenei eseményeket, néha bosszús az ember, hogy a bevezetés után nem a sellők jajonganak, néha meg le a kalappal Maazel előtt, ahogy megoldotta az átmenetet A walkürből a Siegfriedbe. 

Jó ez, élvezem is. De ami előtte volt... 

Schubert-dalok zenekarral, nagy zeneszerzők átiratai. Még azt se mondom, hogy mindig hűek az eredetihez, Berlioz például olyan Berliozra írta át az Erlköniget, hogy lefogadom, akkora pofont kapott érte Schuberttől a mennyországban, amitől ma is csöng a füle. De Brahms! De Webern! Ahogy értik, tisztelik és szeretik az eredeti műveket. Ahogy a zenekart értik. Ahogy ebből kialakul a közönség és a filharmonikusok intim együttléte (nem úgy értem, de különben: majdnem) érzi az ember, hogy a zenekar tényleg egy nagy hangszer, sokan kellenek hozzá, de a lényege ez. És ahogy Christoph Prégardien énekel előttük. A hangja már fáradtabb, de a dalok is fáradtabbak, így a hat dal együtt még valami nosztalgikus színt is kap, tél közepén álmodunk a tavaszról. Prégardien nem csak élő, de aktív klasszikus, így kell dalokat énekelni, ezzel a természetes hévvel, pontos és mérsékelt gesztusokkal, ennyi hanggal, ennyi személyességgel. Mondanám minden énekesnek, nagynak és kicsinek, hogy menjen hozzá tanulni, de lehet, hogy ezt tanítani nem is lehet. Csak tudni.