Az a kissé nehezen ellenőrizhető gondolatom támadt, hogy a német egység talán Bayreuth-ból indult ki. Theo Adam életrajzát nézegettem, a felvételeit hallgattam, a Metropolitanben Wotan, Karajan vezényletével, az elég meggyőző, ha valakinek kételyei lettek volna a kvalitásokat illetően. Hát igen, a hatvanas évek vége, az NDK-ban még szörnyűbb, mint nálunk, de az énekeseket hagyták, vigyék a rendszer jó hírét. 

Vajon tényleg? Nyilván vannak erről kutatások meg könyvek, én csak azt látom, hogy Theo Adam tizenhat évet hagyott ki a Metben, de hogy útlevelet nem kapott vagy vízumot, azt innét nehéz volna megmondani. Bayreuth-ban viszont jelen volt, bár az ember azt hinné, hogy ha valahová nem engedik, az épp a szomszéd, hogy aztán mindenkinek elmesélje, nem csak bűnözés és kábítószer a nyugati oldal. 

Nem csak az az érdekes, hogy Bayreuth mennyire készséges volt, de hogy mennyire korán kezdte a felismerést: Adam még harminc éves sem volt, és már Pognert énekelte a Mesterdalnokokból. Amúgy Bayreuth-ra nekünk sem lehet panaszunk, a mieinket is szeretettel várták Sólyom-Nagy Sándortól Molnár Andrásig, a nem nevesített kórustagokat és Fischer Ádámot egyaránt, az utóbbit, persze, már a rendszerváltás után. 

Tovább is nyitható a horizont. Mintha az európai gondolat is a zenével kezdődött volna. Verdi Szentpétervárott, Mozart Párizsban, Haydn, aki vén fejjel átkocsikázik a forradalmi Franciaországon, mert Londonban várják, ott, ahol Handelt eltemették. Mintha lenne egy kis pongyolaság abban, hogy a zene nem ismer határokat. Igazából a zenész nem ismer határokat.