Mind gyakoribb az érzés, hogy túlrohanjuk nem csak az életet, de a kultúrát is, hogy egy nagy élménynél meg kellene, amennyire lehet, állítani az időt, nem, nem az időt, csak valahogy az élményt. Emlékszem, amikor Pavarottit láttam az Erkelben, utána két hétig semmi mást nem hallgattam, mint a Bohéméletet, lehetőleg vele, nem érdekelt semmi más annyira, mint a darab és ő. 

A tegnapelőtti Purcell, az Arthur király miatt mondom, azóta voltam moziban, kiállításon, megyek másik koncertre, és halványul az élmény. Pedig elénekelték a Cold Songot is, még jó, hogy elénekelték, alig hagytak ki valamit a zenéből, de ezt semmiképpen nem lehet, eleve elég nagy sláger volt, és ezt a sláger voltát megerősítette Sting is, aki pár (tíz) éve rátette a téli albumára. A dal maga amolyan elő-Vivaldi, a vacogós vonóskíséret talán harminc évvel korábbi, mint a hegedűversenyé, de közben mégis arra gondol az ember, hogy ez vajon sláger volt-e a maga korában. Vagy ez volt-e  sláger a maga korában, ezt fütyörészték-e a londoni suszterinasok. Nyilván a gondolatot Sting puszta lénye hívja elő, de ahogy énekli a dalt, az is fontos. Egyszerűsített változat, nem is nagyon lehet érezni, hogy minden szótagra három hang esik, hogy igazán vacogás legyen belőle, de a dal így is megél. Mit megél, Sting karcos, smirglifelületű hangjának köszönhetően sokkal erőteljesebb, mint egy "igazi" énekes előadásában. Vagy ezt sem tudom eldönteni, mert valószínűleg így tényleg slágerré válik, nagyobb a hatása, de rövidebb időre szól, egy kifinomult énekhang nem csak több hangot énekel, de több színt is, nem csak ezt a fagyos kéket tudja megmutatni.  

Ideális világban addig hallgatná az ember, amíg végképp rá nem unna. Ebben a tempóban, ahogy élünk, nekem Purcellt unni végképp nem sikerül. De még Stinget sem.