Vasárnap zár a Várkert bazári Csernus-kiállítás, nem érdemes kihagyni, ha lábtörés nélkül megtekinthető, mert olyan minden egyszerre, Párizs és Magyarország, vagyis épp, hogy nagyon Magyarország, hiába Párizs. Mint aki harminc-negyven éve él odakint, de hiába, mert ha a magyarok játszanak a franciákkal, akkor ő a magyaroknak drukkol. Rengeteg anyag, műterem, repülőmodellek. Azért nem a legjobban megszervezett kiállítás, bár lehet, hogy ekkora mennyiséget nem is lehet jól elosztani három emeletre. Van, hogy olvas az ember a falon egy képről, Saint-Tropez, hogy annak milyen sorsa volt, de magát a képet nem látni. Nyomokban sem. Vagy ha mégis, én nem láttam, nem találtam, és akkor is az ember mást hibáztat, és azt mondja: nem a legjobban megszervezett kiállítás. Attól még Csernus.
Persze az a legjobb, hogy miközben az ember azon agyal, ami hiányzik, hogy de jó volna a Juhász Ferenc-portrét is látni vagy a Petőfit festő Orlai Petrich Somát, közben attól ájul, ami ott van, tárlókba ömlesztett rajzok és polaroid képek. Megy el mellettük az ember, aha, aha, aha.
Ah, ah, ah.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.