Mondanám, hogy vigyázni kell, mit mivel, mit eszik össze az ember, mármint kulturálisan, de hát ki számít az ilyesmire. Egyik délelőtt a Beautiful Boy, a Csodálatos fiú a moziban, aznap este a Harold Itáliában a Müpában, és valahogy összekötődnek a dolgok, azt hiszi az ember, hogy megértett valamit a romantikából, hogy erről van szó. Byron úgy használta az életet, ahogy a kábítószeres a tűt, gyerünk tovább, új és új őrületekbe, és nincs leállás, nincs leszokás, előre mindhalálig, mocsárlázig. Vagy meg is lehet fordítani a dolgot, a mából nézni, hogy mindenki ezt keresi, azt az életet, ami több, ami értelmes, ami nem olyan közönséges, olcsó életecske, és nincs meg, nincs meg csak az önkívületben. Nyilván a kapcsolat vagy vélt kapcsolat nem független a Csodálatos fiú, Thimotée Chalamet arcától, ha volna igény Byron-filmre a világban (szinte biztos, hogy nincs), akkor Chalamet elöl lenne a casting ügynökségek listáján. Nincs úgy lenőve a fülcimpája, mint a lordnak, a haja is több még, de ezen, mármint az utóbbin lehet segíteni, vagy segít az idő. 

Ülünk mintapolgárként a moziban meg a koncerten, többé-kevésbé elégedetten, hogy ez nem rólunk szól, sem a Harold sem a Csodálatos fiú, ők a tékozló fiúk, akik vagy időben visszatérnek vagy lekésik a csatlakozást, de lehet, hogy csak a sebességünk más, ha ötszáz évig élnénk, mi is éppen úgy megunnánk a szépséget meg a világot, mint ezek a hősök, akikből az esti programunk lesz.