Régi, de nem múló és visszatérő fájásom, hogy Shakespeare szonettjei mintha nem lennének meg a magyar irodalomnak. Persze, mindenki ismeri azt, hogy testnek a kenyér, de ez minden. Hiába Shakespeare a legjobb és legmegbízhatóbb magyar drámaíró, mintha  a költői életművére nem volnánk kíváncsiak. Magamban ezért többnyire Szabó Lőrincet tartom felelősnek, hiába ő a testnek a kenyér is, mintha ragaszkodott volna az összkiadáshoz, anélkül, hogy ereje, kedve, ihlete lett volna hozzá. Így aztán nem is tudom, hogy a tatabányai Macbeth-et nézve (rendezte Szikszai Rémusz) hány nézőnek tűnt fel, hogy a darab nem a Macbeth-tel kezdődik, hanem a 129. szonettel. A szellemet mocsokban tékozolni kéj, amíg tesszük, s már előtte kéj. 

Hogy kerül ide? És arra gondolok, hogy leginkább azért, mert olyan homályos az egész magyarul, mintha valami fordított Madách volna, az okoskodás halála a tett, jobb tékozolni szellemünket, mint megtenni valamit. Szabó Lőrinc fordítása egyébként is mintha valami találós kérdés volna, hogy na, vajon mire gondol az avoni hattyú, kifelé megy, befelé áll, befelé megy, kifelé áll, fölfelé megy, lefelé áll és így tovább. Miközben, ha valaki belenéz az angol szövegbe, azt látja, hogy azért nem oly bonyolult ez. Viszont költészet, nincs benne olyan fél sor, hogy "s már előtte kéj", amitől puff, földre esik a szonett.  

Th'expense of spirit in a waste of shame

Is lust in action; and till action, lust. 

Amennyire én látom, ez az utolsó fél sor nem is azt jelenti, hogy "már előtte kéj", hanem hogy amíg tart, addig kéj. És mintha az action maga sem bármilyen tett volna, hanem közelebb áll ahhoz, amit ma aktusnak mondunk, a szonett egésze mintha arról szólna, amit régebben úgy mondtak, hogy "minden állat szomorú közösülés után", de az egész szinte elkerülhetetlen, mert ez a pokolba vezető út a mennyországon át halad. Így persze már végképp nincs köze a Macbeth-hoz, de nem ez a fő baj. 

Hanem hogy nincs másik. Még mindig Szabó Lőrinc Shakespeare-szonettjei a legélénkebbek, leginkább költőtől való fordítások, és nincs senki, akire rámutatna az ember, hogy te, ess már neki a munkának, áhítja a magyar irodalom Shakespeare-t. Hogy a fordítás, ami régebben megtermékenyítette a magyar lírát, a nagy vagy nagyra tartott költőket nem érdekli, nem bíbelődnek vele, csinálja csak, akinek van kedve hozzá, nem méltó feladat. Lehet erre az is a válasz, hogy úgyis meg kell tanulni mindenkinek angolul, de egyrészt soha nem lesz akkora kaland az, hogy "so are you to my thoughts as food to life", mint a testnek a kenyér, meg ugyan, hogy nézne már ki a Macbeth, ha az elején angolul szavalnak?