Amikor először hallottam Roberto Alagnát, lemezről hallottam, a Gianni Schicchiből énekelte Rinucciót, és rögtön meg is írtam az élményt. Hogy klassz hang, de kissé brutálisan közelít a szerephez. Rákosi Péter, aki az EMI-nál dolgozott, nem a Deccánál, ami a Frenis Tritticót forgalmazta, utána azt mondta: ő hallotta Alagnát Bécsben, és ezzel az ítélettel nagyon mellélőttem.  

Azóta, persze, én is tudom. 

Huszonöt év telt el, Roberto Alagna még mindig énekel, még mindig gyönyörű a hangja, de az ember nem vár már sokat egy Carmentől. Vagyis tudja, mi lesz ebből, miért van, az idősödő tenor miért adja ki magát éretlen tizedesnek, így támogatja nejét, Aleksandra Kurzakot, aki ebben az előadásban Micaela, úgy sok bajt nem csinálhat, de vannak kételyeim a hamarosanra ígért Cso-cso-szánt illetően. 

Csak azt akarom mondani mindezzel, hogy az Alagnával kapcsolatos tévítéletek és előítéletek nem múlnak el olyan könnyedén. Mert Alagna lehet, hogy túlkoros, hogy őszülő, ritkuló, hosszacska haja nem éppen tizedesi, de egy pillanatra sem dobja a szerepet.Nem is hal bele, azt azért nem mondom, de a második felvonás végén a kórus fölött megfújja a magasságot, és tartja, tartja. Amire az ember magában azt mondja, hogy szép tőle, de vajon minek is tartja, senki nem szokta, még a nagy, színpadi belehalók sem, mert csak gyilkolja a hangszálakat, pedig hátravan még két felvonás, úgyis szól kórus, zenekar, minden, a hatás megvan, és nem egy nagy szólójelenet, hogy megismerhetnénk belőle a főhős lelkét és annak finomságait. 

Roberto Alagna viszont azt mondja a szünetben, hogy ezt ki kell énekelni, mert ugyanaz, mint amikor a torreádor énekli, hogy l'amour t'attend, hogy a szerelem vár rád, Don Josét meg a szabadság várja, ami, persze, nagyon boldoggá nem teszi (ezt már én mondom), de ez a fordulópont, a fejes az ismeretlenbe, nem szabad lenyelni vagy megspórolni azt a magasságot. 

Lehet őt szeretni. Meg kell is.