Ilyenkor derül ki, hogy a nagy, magyar orgonaforradalom még befejezetlen. Már az, ami Varnus Xavértól indult, hogy az emberek vegyenek tudomást az orgonáról és az orgonistákról. Van Xavér és van Fassang László, de nem úgy látom, hogy Jean Guillou halálának híre nagyon megrázta volna a honi közvéleményt. 

Pedig Guillou tényleg jelenség volt, miközben tényleg orgonista is volt, meg zeneszerző, átdolgozó és orgonaépítő vagy tervező is, de hát ez a sokoldalúság az orgonistáknál megesik. Zeneszerzőként valószínűleg a La revolte des orgues a legmegdöbbentőbb műve, kilenc orgonára és ütőhangszerekre. Ha valaki azon csodálkozna, hogyan lehet egy terembe kilenc orgonát elhelyezni, annak megoldom a rejtélyt: a kilencből csak egy nagy orgona van,a többi nyolc csak pozitív orgona, amolyan sípláda. Ez pedig itt az egyik leghíresebb terve, az Alpe d'Huez-i orgona, Isten keze, 1978-ból. 

Guillou amolyan enfant terrible volt a hangszer mellett, sokak számára túl színes vagy közönséges, de azt senki nem vonta kétségbe, hogy orgonálni tud. Az ízlés meg ízlés dolga, mondjuk azt nehéz volna megmagyarázni, hogy bizonyos sípok csak azért vannak hangszeren, hogy legyenek, de meg se szólaljanak. Másfelől meg azt is nehéz megmagyarázni, hogy ha ilyen sípok nem voltak egy Bach-orgonán, az nem számít, most vannak. Szóval ez a szokásos, örök játék, ki számít, a komponista vagy az előadó, de Guillou meggyőző volt, ha játszott. Volt Magyarországon, legalább kétszer, mert emlékszem még zseniális tudóst játszó külsejére a Zeneakadémián, és fellépett a Müpában is. Igazán lehetett szeretni.