Lehet Ruskin nélkül élni

Nem Puskin! Ruskin. John Ruskin, akinek holnap lesz a kétszázadik születésnapja, és, úgy nézem, aki nélkül tökéletesen jól elvan a magyar művészettörténet. Emiatt aztán mi is azt hisszük, hogy jól elvagyunk nélküle, pedig ez benne az egyik lényeges: nem vagyunk nélküle. Aki például olvasta Mary McCarthy számomra csodálatos esszéjét, a Velence közelről címűt, talán emlékszik rá, hogy emlegetnek benne egy Ruskin nevű embert, aki képes volt létrát kérni, és fölmászni valamelyik templomban az egyik síremlékhez, hogy megnézze: valóban csak az az oldala van kifaragva a síremléken látható szobornak, amelyik a nézők felé néz. McCarthy másik nagy olasz város-esszéje a The Stones of Florence meg Ruskin három kötetéről kapta a címét, a Velence köveiről.

Szóval velünk van egy kicsit, bár, ha jól tudom, a Velence köveit több mint száz éve adták ki utoljára magyarul, és aligha volna ma nagy könyvsiker; három kötet, 1300 oldal. Az előszóban Ruskin sajnálkozik, hogy túl sokszor kellett leírni azt a fordulatot: nem vagyok benne egészen biztos, bár ahol tehette, ott személyesen méricskélt mert nem bízott meg az olasz adatokban. Ennek ellenére néha kompromisszumokra kényszerült, de hát mit csináljon. Tizenhét év anyagát dolgozta bele a könyvbe, úgy, hogy őt azért a hegyek,a fák, a felhők és a festészet éppen annyira érdekelte, mint az építészet. (A felhőkről egyébként tényleg írt egy könyvet, azzal meglehetősen modern meglátással, hogy az iparosítás lényegesen megváltoztatja az időjárást és a környezetet.) 

Ruskin a fentiek értelmében nem csak művészeti író, de egy halom egyéb is, szépen sorolja még a magyar Wikipédia is: író, műkritikus, művészettörténész, filozófus, festő, szociológus, egyetemi oktató, költő, irodalomkritikus, építész. Mint olyan ember, aki nagyon sokat tud, és ettől nagyon biztos a dolgában (ahogy a Szezámok és liliomok, a másik magyarra fordított könyvének előszavában írja: mivel elértem az ötvenedik életévemet, és nem nagyon valószínű, hogy a véleményem bármilyen fontos kérdésről megváltozzék...) őt is utolérte a végzete, egy idő után már semmit sem értett a világból, és hiába kezdte Turner bajnokaként a műkritikusi életét, a végén hüledezve nézte az impresszionistákat, pedig, ugye, azt hinné az ember, hogy logikus a kettő között az út. Az idegek roppantak, roppantgattak, az utolsó években az unokahúga gondoskodott róla. Nyolcvanévesen érte a halál, 1900-ban. 

A bicentenárium talán némi újrafelfedezést vagy legalább felfedezést hoz. Velencében márciusban nyílik a kiállítás a rajzaiból a Dózse Palotában.