Arthurius Görgey

Nincs nagy okosság a Nemzeti Múzeum Görgei-kiállításán, én legalábbis azt érzem, hogy a bicentenárium ürügyén egy régen megnyert ügyet akarnak nem is újratárgyalni csak újranyerni. Görgei nem volt áruló, ezt azért ma mindenki tudja, és csak azt nem érti, hogyan is remélhették, hogy ki lehet csúszni az oroszok és az osztrákok közül. De hát ezért hősök a hősök, hogy ne törődjenek a kilátástalansággal.

Úgy jövök ki, ahogy bementem. Ezt pont le lehet mérni, van egy képernyő, amelyen kitölthető, hogy a kiállítás előtt mit gondolt az ember Görgeiről és mit gondolt utána. Pont ugyanazt. Legfeljebb most erősebben gondolom ugyanazt, vagy többet tudok a kémiai és kertészeti munkásságáról, el lehet olvasni egy őrült levelet, amelyben valami magvakért könyörög egy ismeretlen nagysádhoz, így csajoztak régebben az öregfiúk. És rendületlenül csodálja az ember, hogy viselte Görgei az igazságtalanságot, képes volt ezt az áldozatot is meghozni a hazáért, ha nektek egy elveszített harchoz tényleg árulóra van szükségetek, ám legyen. Legyek. Mielőtt nagyon odalennék érte (bár nagyon odavagyok), eszembe jut, hogy azért katona volt, aki fent váratta a dombtetőn a lovas csapatot az ellenséges tűzben, hogy imponáljon vele az ellenségnek. Azok  meg szépen meghaltak, fordulgattak le a lovak hátáról, ez ám a katonaélet. 

Megmarad a két szép szeme, amivel olyan rejtélyesen néz a távolba, nyilván nem függetlenül a rövidlátásától. Meg egy bejegyzés a Nemzeti Múzeum vendégkönyvében, hogy ott járt ő is, Arthurius Görgey, katonaiskolás korában. És nem is sejtette, hogy egyszer majd róla rendezik a kiállítást.