Vitaminhiány

Helyes, villanyszerelőnek és gázóra leolvasónak öltözött emberek adták át a Müpában az idei Jazz Showcase díjait, ünnepelni és ünnepeltetni nem tudunk továbbra sem, de aztán a Karosi Júlia Quartet játszott Ben Monderrel kiegészülve, és nyilván ez volt a fontosabb az estén. 

Vagy nem is tudom. Valahogy minden jó, amit Karosi Júlia csinál, a szerzeményei, a hangja, az éneklése, de semmi sem elég jó, az ember egy idő után fészkelődni kezd a helyén. Pedig nem is egyféle Karosi Júliát kap, mert van a vokalizáló, supsupvohávohá éneklés és vannak a magyar népdalok. Van Kodály- és Bartók-feldolgozás, az utóbbi érezhetően az est csúcsa, a Kékszakállú regősétől a Mikrokozmoszig, ebbe már az amerikai gitáros is belepenget. Szóval megvan minden, és nincs meg semmi, a dalok összemosódnak, egyformának látszik, a helyzeten nem segítenek az énekesnő elfogódott, maga elé néző összekötőszövegei sem. Kommunikáció, nyilván ez kulcsszó a jazzben, de kifelé sem ártana, odaállni, hogy ez vagyok én, engem nézzetek, engem hallgassatok, mert nem bánjátok meg. 

Közben arra gondoltam, hogy nem véletlenül van a daloknak szövege is. Nem valami nagy csodára vagy felfedezésre gondolok, nem arról van szó, hogy bizonyos szöveg zenét követel magának, és ha valaki megtalálja ezt a kikövetelt zenét, az boldogan dőlhet hátra. A mai napi gyakorlat úgyis az, hogy előbb van a dal, aztán jön rá a szöveg, de ennek is megvan az a határozott előnye, hogy a dal maga meg tudja szólítani az embert. Vagy legalább az, hogy a hallgató könnyebben tudja azonosítani a dalt magát, viszi magával, hogy Ez történt Lellén vagy bármi más marhaságot. 

Ez történt tegnap.