Ma van tizennégy éve, hogy meghalt Kovács Dénes. Nem valami kerek évforduló, mondhatni, kifejezetten szögletes a két szám, cserébe a pálya sem volt egyenes, a zsöllyéből nézve nem is tudta az ember, hogy miért történt úgy, ahogy történt. Sokunknak ő volt sokáig a hegedűs, nem hogy a legjobb hazai, hanem, mondhatni, az egyetlen, ő játszotta a lakásokban az alapműveket a lemezjátszón, A négy évszaktól az F-dúr románcig. Úgy is indult a történet, mint ahogy egy rendes világkarriernek kell, nagy versenygyőzelemmel Londonban, úgy végződött, mint egy magyar karrier, igen, igen, tanárként talán jelentős, vagy nem is tanárként, de rektorként, hanem a hagyatéka..., a lemezei... 

Nem tudom, igaz-e. Ami majdnem azt jelenti, hogy igaz, mert régen hallgattam a felvételeit, nagy a tolongás a zseniknél. De van egy mondás, amit nagyon szeretek, csupa finom öngúny. A koncertről beszél, a pódiuméletről. Fölmegy az ember, mint David Ojsztrah, és lejön mint Kovács Dénes. Aki ilyet tud mondani magáról, az akár meg is nyugodhat: sokan szeretnének Kovács Dénes lenni.