Na, hát ez az, amit el sem hisz az ember. Pedig nézi, hallja, sőt. Nézte, hallotta négy nappal korábban. Edita Gruberovát a Lammermoori Luciában, hetvenhárom évesen. De nem ez az, ami nincs, kor és szerep, bár ez is annyira ritka, hogy másik példát nem tudok rá mondani. Erre a színvonalra meg végképp nem. Rendben van. Csakhogy Gruberova sem olyan egyértelmű, nem arról van szó, hogy van egy természeti csoda, egy hang, amely megőrizte ifjúi fényét, szépségét, rugalmasságát. Nem, ő is küszködik. Annyira küszködik, hogy szombaton is, szerdán is azt hittem, megyünk valami kellemetlen mosolygás felé, de jó volt őt látni, még jobb lett volna nem hallani. 

Edita Gruberova azonban mindkétszer tudta, mit csinál, és a szerepet nem csak úgy építette föl, érzékeny idegrendszertől az őrülésig, hanem vagányul elengedte az első felvonás hárfaszólós áriáját, annyit már ő sem bír. Akik nem tudták, mire lehet számítani, idegesen kóvályogtak az első szünetben, megyünk a katasztrófa felé, de akik tudták, mi volt a múltkor, azok csak még idegesebben kóvályogtak. Abból fölállt, mit fölállt, akkora sikert hozott össze, hogy rá kellett engedni a vasfüggönyt, de most egy kicsit még rosszabb a hangi helyzet, ha föl is áll, ez benne marad. Benne is, meg bennünk is. 

Igaz, ami igaz, a vasfüggönyt most nem engedték rá. Igaz, ami igaz, megpróbálták, csak  elakadt a szerkezet. Gruberova pedig talán még jobb volt, mint négy napja, még igazabb és még hihetetlenebb, és egyáltalán nem a csilingelésről van most szó, koloratúrák rogyásig, hanem hogy úgy van fölépítve a hosszú-hosszú őrülési jelenet, hogy nincs benne két másodperc üresjárat sem, nincs egy pillanat, amikor azt érezné a hallgató, ez most nem a szerepről szól, vagy most valami életet az éveknek-akció keretében gyönyörködünk az idő megtagadásán. Ha azt mondom, ilyet még nem hallottam, az csak azért nem stimmel, mert volt ő már itt. De hogy ilyen Luciát nem fogok hallani, az eléggé bizonyos.