Menő Jenő

A Gramophone című szaklap januári számában Patrick Rucker átveszi, hogy milyen felvételek születtek Beethoven Waldstein szonátájából. Nem az összes lemezt hallgatta végig hiszen 170 fölött van a szám, és fel is hívja a figyelmet, hogy alapemberek maradtak ki a... hát ez nem teljesen világos. Már hogy szándékosan meg se hallgatta Pollinit, Schiffet, Fischer Annie-t, vagy ők voltaképpen nem tetszenek neki, és nem akart senkit sem megbántani. Így is maradt elég fenomén, Gilelsz és Backhaus, Schnabel és Gieseking. Az időrend a múlt század húszas éveitől indul, a Liszt-tanítvány skót Frederic Lamonddal, a legfrissebb felvétel pedig mindössze három éves, Olga Pashchenkóé. És ahhoz képest, hogy Rucker nyírja a magyarokat (csak vicc), Ránkit meg sem említi, pedig, ugye, sokan nőttünk fel az ő piros Beethoven-lemezén, a legjobb négybe ketten azért bekerültek. Az egyik Lili Kraus, akit nem is tudom, hogy elfeledtünk, vagy igazán soha nem fedeztünk föl magunknak, pedig pesti születésű, Bartók-tanítvány, csak hát Texasban élt, és a rendszerváltást már nem érte meg. A másik kiemelten ajánlott felvétel Jandó Jenőé, Naxos-lemez. Rucker ugyan fölhívja a figyelmet, hogy nem "annak ellenére" ajánlja, hogy Naxos, hogy olcsóbb, mint a többi, a végén, persze, mégis Budget Choice-nak mondja a CD-t. Pedig tényleg nincs benne semmi olcsó, legfeljebb a borító, Jandó egészen fantasztikus az első hangoktól az utolsóig, színekkel, szívvel, mindennel bírja a darabot. Könnyeket, izzadságot, egyéb testnedveket nem érezni, ez is egy érdekes tapasztalat, egy szonáta, amelyik hangokból áll. De sok hangból, úgy értem, az egységnyi idő alatt felhangzó hangjegyek száma is magas, meg a változatosságuk is, van, amikor mintha benyúlna a hangszerbe, és úgy ütögetné a húrokat, van, amikor csilingel, mily édes, mily tiszta, mily égi csoda.  

Harmincéves múlt a felvétel, és nem nagyon értem, hogyan lehet, hogy Angliából kell ideszólni, hogy ez van, legyünk büszkék rá.