Nem jutunk közelebb Maria Callashoz a moziban látható Callas-film (Maria by Callas) után, de talán ez nem baj. Callasban épp a távolság a jó, hogy ő nem halandó, hanem díva, vagy fél-díva, hiszen mégis meghalt. Mindenesetre összeszedtek minden lehetséges interjút, levelet, némafilmet, amelyen látszik, milyen volt a színpadon. Nem a Pillangókisasszony volt az erőssége, de ezt körülbelül sejtettük. Kiszínezték a fekete-fehér koncerteket, piros ruhában énekel, beszél az interjúkban, néha nagyon is bölcsen, és azt olyan jó hallani. Már hogy van ilyen: az élet, a küszködés, siker és bukás tényleg okosabbá teszi az embert. Vagy legalábbis őt. 

Mégis az a nagy tanulság nekem a filmből, hogy az élet már csak olyan, hogy mindig másutt van, mint ahol az emberek. Miközben nézzük Callas kalandjait, azt mondjuk magunknak, ez az igazi, a nagybetűvel írott, nagy szerelem, nagy érzelmek. Nagy csalódás, nagy halál. Jó, van egy csöndes alsó szólam is, hogy ne már, hogy lehet ennek az Onassisnak bedőlni, hát látszik, hogy neki az énekesnő kell, nem a nő, ha miatta abbahagyja az éneklést, akkor mindjárt nem lesz olyan érdekes a számára, mint özv. Kennedyné. Alsó szólam elhallgattatva. 

De a lényeg, hogy az élet nem ott van, ahol az emberek. Mialatt nézzük, hogy micsoda érzelmek, micsoda felfokozottság és túlfokozottság, és sokszoros gyöngysor, társalgás Grace Kellyvel és Churchill-lel hajókázás az Égei-tengeren, azalatt ő arról beszél, hogy nőnek lenni, olyannak, aki megtalálja az igazit, az az élet és a női hivatás. Aki meg nő, és megtalálta az igazit, az mind énekesnő szeretne lenni. 

Jó, hogy eszembe jut: nem ez a tanulság. Hanem az, ahogy Callas a Casta divát énekli. Csak arra meg nincs szó.