Nem felmenteni akarom a metooban erősen érintett Charles Dutoit-t, inkább azt gondolom, hogy én ugyan milyen alapon ítélném el, valahogy nem találom sehol azt az első követ, amit rádobhatnék. 

Illetve egyet találtam, ezt a Mozart-interpretációt, amit előadtak a MÁV szimfonikusokkal, ezt a halálos bágyadtságot, unalmat, hogy képesek úgy leadni három tételt, mintha egy csapat fegyveres várná őket a kijáratoknál, és mindegyiküket hajtaná rögtön, még a szünet előtt a bányába, ahol egész nap és egész éjjel csákánnyal kell ütni a falat. Így aztán húzzák, amíg lehet, és csak Dutoit-n látszik vagy hallatszik, hogy a harmadik tételre még ezt is megelégeli, jöjjön, ha jönnie kell, és némi tü-tü-tü kiáltásokkal próbálja a zenekart jobb belátásra téríteni. 

Ahogy a szünetben kérdezte valaki költőileg: ha így játszanak Dutoit alatt, akkor különben hogy? 

Volt egy második rész, szerencsére, volt egy Komlósi Ildikó, még nagyobb szerencsére, aki nem hagyta magát. A hang merülőben van, de a lélek erős, Komlósi minden körülmény ellenére teljes Juditot énekelt, végigjárta az utat a nagy bátorságtól a nagy gyávaságig, énekelte, élte, játszotta, és ha csak egy pillanatot kell kiemelni: soha életemben ennyi szépséggel és lemondással nem hallottam még azt, hogy "szép és nagy a te országod". A partner, beugrással Palerdi András volt, aki meglepő kódon kottából énekelt (azért meglepő, mert együtt is láttam már őket a színpadon), mondjuk a kotta sem akadályozta meg abban, hogy egyszer alaposan elkeveredjen, hogy a magasságok megoldhatatlansági közelséget éreztessenek, vagy hogy időnként hamisan énekeljen. És volt Kováts Kolos is. Csak prózában, ő mondta a regős szövegét, mintha ez is egy lehetséges megoldás lenne: a vén Kékszakállú már csak mesél, ilyen voltam, amikor ez történt velem, velünk. 

Nyilván az emlékek mondatják velem: nem ilyen volt, hanem sokkal jobb.