Hú, de rossz ez. Az új Lovasi András lemez, Tűzijáték délben a címe, és szívem szerint itt ki is tenném a pontot. Rossz és kész. Aki lovasista, annak biztosan jó, vagy legalább az életmű része, voltaképpen mindegy, hogy milyen, mert ő írta, énekli, kilométerkő a ki tudja, hová vezető úton. Csak azért nem hagyom abba, mert közben mintha mégis több volna egy rossz lemeznél, néhány búvalbélelt, elmotyogott dalnál, hogy jaj, nem történik már velünk semmi, botladozunk a halál felé, és ami még megihlet, az a gyermekkor, ovi, isi. Szerintem rossz szerep, de el lehet játszani, festett haj és játékállat a kezünkben. 

Mondanám azt is, hogy egyszer vagy középkorú, nincs okod kihagyni ezt az életszakaszt, vagy épp most jönni rá az átmenetiségre, nem átmenetibb, mint bármelyik másik év, de most épp azt érzem, hogy nem az akarással van a baj. Lehet, hogy nincs mit tenni, itt érünk el a popdalok határáig, bizonyos dolgokat nem lehet megfogalmazni gitáron és rozsdás hangon, cserben hagynak a rímek, póz lesz minden félbemaradt mozdulat, rossz lesz a lemez. Hú, de rossz.