Kodály pendül

A zongorista Balázs János központi figura a Cziffra-fesztiválon, talán épp ezért rokonszenves tőle, hogy tud is, mer is a háttérben maradni, a szó klasszikus értelmében kísérni, Várdai István alá dolgozni. Várdai meg úgy király, hogy nem királykodik, amennyire látom, mindenkit levesz a lábáról  anélkül, hogy ilyen jellegű céljai volnának, ő csak játszik. Mit csináljon, ha egyszer így tud játszani? 

Az most a kérdés, amit játszik. Kodályt az első részben, Chopint a másodikban, egyik sem kézenfekvő cselló-komponista az utca emberének. Chopin, persze, önmagának sem kézenfekvő cselló-gondolkodó, mintha a szonáta leginkább szívfájdításnak készült volna, ha lett volna idő, ha elléphetett volna a zongora közvetlen közeléből, más hangon is tudott volna szólni hozzánk. 

Kodály más hangon is szól, mindkét csellóra írott kompozíciója, a Szonatina és a Szólószonáta érett, nagy, minden értelemben nehéz darab. Az előadói értelemben vett nehézséget persze nem érezni, jön, aminek jönnie kell. Hallgatóként  meg azt érzi az ember, micsoda tékozlás, micsoda önfeláldozás, lett volna Kodályban bőven kamarazenei anyag, lett volna piaca is ennek, szegény csellisták ilyen súlyú nyersanyaghoz nagyon ritkán jutnak. Ennek csak látszólag mond ellent az, hogy a Szólószonátát azért nem adják elő minden héten kétszer, de ha arra gondolok, hány csellista van, akivel szívesen meg is hallgatnám a művet, akkor talán jobb is így. Még jobb, hogy Várdai István közéjük tartozik.