Nem sok lehetőséget ad az Opera a Gioconda élvezetére, mintha az volna az alapgondolat, hogy ez egy irdatlan nagy hülyeség, van benne négy - öt - hat sláger, azt megmutatjuk (nem az összeset, mert a Barcarolát kihúzták), és tessék valahogy elevickélni slágertől slágerig. Ez úgyis egy ilyen opera, tele van turizmussal, a harmadik felvonás a Ca d'Oróban játszódik, a negyedik a Giudeccának azon a csücskén, ahonnét még látszik a San Marco. 

Lehet, hogy igazuk van. (Nem lehet.) Az egyetlen, amit vagy akit nem értek, az Boito. Ő volt a szövegíró, nem tudom, hogy ez az önkritika egyik formája, hogy anagrammaként írta alá a művét, Arrigo Boito helyett Tobia Gorrio, de így sem értem, hogy van az egész. Boito írta a saját operái mellett a két utolsó Verdi-opera librettóját, amik annyira jól sikerültek, hogy miattuk az agg majd vén Verdi reaktiválta magát, itt meg, tíz évvel az Otello előtt még nem jött meg az esze? Se szómágia, se színpadi tehetség, sem drámai pillanatok. Ami a szómágiát illeti, fennmaradt Ponchielli levele, amelyben könyörög, hogy írjon már valami értelmeset Boito a tenorária számára, ne azt kelljen ismételgetni a végtelenségig, hogy sogni d'or, arany álom. Nem tudom, lett-e foganatja a komponista könyörgésének, de egyszer megszámoltam, kilenc sogni d'or így is maradt a szövegben. 

Jó, vannak csodálatos transzformációk, lehet, hogy Boito félt Verditől, Ponchiellit meg lenézte, miatta nem volt hajlandó törni a fejét. De mi van, ha a Gioconda mindenek ellenére nem akkora hülyeség? Ha föl lehetne dolgozni mégis valami valóságos történetté, ami esetleg a nézőt is megérinti. Mondjuk, hogy van ez az énekesnő, aki tényleg szereti a halásznak képzelt herceget, aki, mondják is róla, azért nincs annyira oda érte. De attól még van itt egy nagy nőalak, aki hurcolja az életet, hurcolja a vak anyját, hurcolja a viszonzatlan szerelmét, és közben mosolyog és énekel, amíg össze nem dől az egész kártyavár. Enzo el, mama hal, Gioconda öl. Azért ez egy igazi tragédia. 

Igaz, az is tragédia, ami az Erkelben történik.