Emmácska

Utoljára és legutóbb szeptemberben énekelt Pesten Emma Kirkby, nyavalygott az ember, hogy kellett-e ez neki, a hangnak még a maradéka se nagyon volt hallható, de kellett, most már tudom, hogy kellett. Azóta megünnepelték a hetvenedik születésnapját (február 26), készült vele interjú, a Gramophon oldalán meghallgatható, bár nem nagyon színes az egész. De van egy-két jó kérdés, egy-két jó ötlet, hogy mit érdemes meghallgatni vele, egy-két nagy pillanat egy énekesi pályán, ahogy hirtelen világsiker lesz a Hildegard von Bingen-lemez, és egyszerre, nem miatta, de tőle nem is függetlenül érdeklődni kezd a világ egy 1098-ban született szent iránt. 

Megkérdezik, hogy van-e kedvenc lemeze, amire nyilván nem könnyű válaszolni, ha az ember 100 kiadvány fölött van. Még hallgatóként sem könnyű erre válaszolni, pedig mind a száz nekem nincs meg. Tudom azt is, hogy van, aki agybajt kap ettől az egyenes, vibrálatlan hangtól, meg azt is tudom, hogy van, akinek ez az éneklés, egyszerű, természetes, ahogy az elkezdődött. És van, aki félúton álldigál, ezt is szereti meg azt is szereti. Szóval kérdezik a kedvenc felvételeiről, és Emma Kirkby, némileg kitérően, a kedvenc helyszíneit mondja, különböző templomok, különböző visszhangok, aztán mondja azt is, ami számomra is mesés. És másoknak is az volt, mert azt mondja, hogy emlékszik a mosolyra a hegedűsök arcán. Ez volna az: 

Boldog születésnapot, Emma Kirkby. Boldog születésnapot mindenkinek, minden nap.