A képen Michael Volle látható, MRI kontrasztanyaggal feltöltve, amint a Dal az Esthajnalcsillaghozt (Dalt az Esthajnalcsillaghoz?) énekli. 

Tegnap ugyanő énekelt a Müpában, kontrasztanyag nélkül, de egyébként elég hasonlóan, csak Bachot. Alapvetően a két ismert vagy megszokott Bach basszuskantátát, az Ich habe genugot és a Kreuzstab-kantátát, nem épp vidám darabok. Vagyis épp ezt kellene tisztázni: szerintem igenis vidámak. Életelhagyók, vagy elvágyódók, de nem azért, mert olyan nagy a nyomorúság, hanem mert olyan klassz lesz odaát. Ezt a klasszra való várakozást nem sikerült megmutatni, lehet, hogy nem is volt cél, most elég annyi a böjt előtt, hogy a világ elég hervasztó. 

Nem hiszek nekik. Nem azért, mert annyira gyönyörűen zenéltek volna, Volle és az Akademie für Alte Musik Berlin. Jól zenéltek, de egy nagy szóló a hegedűn mintha kötelezően hamisodna el a húrok elhangolódásával. Így is olyan orgonista és csellista dolgozott a zenekarban, hogy bárcsak hetente lehetne velük találkozni. Volle szintén úgy énekel, mint a hegedű, néha elmászik a hangja, aztán visszatalál, de alapvetően mintha nem volna tökéletesen megbízható a hallása vagy a hangszála. Kicsit olyan, mintha vadászni indulna egy olyan fegyverrel, amiről tudja, hogy időnként csütörtököt mond, és csak reménykedik, hogy épp egy fürjet céloz, és nem a medvét. Azt is tudom, hogy sokak számára ez a klasszikus zene lényege, összegyűlünk, elbúsulunk, mire hazaérünk, felderülünk. Mindenesetre az elbúsulás most elég jól ment, rokonszenves gyászhuszárok húzták a nótánkat, aki nevetgélni akar, menjen a kabaréba.