Mint az mezei virágok, mint az buborék, mint az álom, csak olyak vagyunk.
Van egy Kurtág-lemezem, van rajta dedikáció, de nem Kurtágtól, hanem az énekestől, Sziklay Erikától. A dátum 2004 március 4. Tudom, hogy történt, Breuer János hívott föl, hogy Sziklay Erika hetvenéves lesz, és meg kellene emlékezni róla a Népszabadságban, mert ő annyi mindent tett a magyar zenéért. Tényleg rengeteget, száz körüli, talán száz fölötti bemutatón és lemezen énekelt, többek között a Bornemisza Péter mondásain. Telefon, időpont egyeztetés, beszélgetés nála, a Szent István parkra néző lakásban. Meg ez a fönti fénykép, amiből talán látható az egész Sziklay-paradoxon, hogy van egy ilyen asszony, tökéletesen polgári és rendezett, pulóverre fölvett kardigán. Ránéz az ember, és azt gondolja róla, hogy ő ezeket a nehéz, sikoltozós, jajgatós darabokat meghallgatni sem volna képes, de nem hogy meghallgatja, hanem éppen ő az, aki jajgat és sikoltozik. Hogy ez sokkal megdöbbentőbb, mintha bőrszerelésben csápolna Johnny Rotten koncertjén.
Tíz napja halt meg, február 25-én.
Virág az ember.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.