Bartók beszél belőle

Mindig irigylem a teremőröket, mindjárt elmondom, hogy miért, de előbb csak annyit a Korniss Dezső kiállításról, hogy azért néha egy kicsit túlzásba viszik a furcsaságot. Vagy csak én nem tudom követni a szellemességet, mondjuk ki van akasztva egy szőnyeg, és mellé kiragasztottak egy táblát, hogy szőnyeg. Az egyetlen olyan feliratot, amelynek nincs információértéke, hacsak valaki nem angolul tanul, és innét tudja meg, hogy a szőnyeg angolul carpet. A magam részéről a Száz év magányban éreztem magam, amikor a macondóiak nem tudnak aludni, és ezt egy ideig élvezik is, de aztán rájönnek, hogy szép lassan mindent elfelejtenek, így aztán a tárgyakra kénytelenek ráírni azok nevét, asztal, szék, szőnyeg. 

A teremőrökre visszatérve: álommunka. Nyilván ők nem mindig érzik ezt, de mégis az, mert a kiállításból épp a sietést nem kell érezniük. Mind így csináljuk, mintha volna a kiállításnak valami tempója, elindulunk, sietünk, néha megállunk egy kép előtt, de, főleg külföldön, alapvetően túl gyorsan megyünk, mintha lemaradhatnánk valamiről, vagy volna valami, amit még csinálnunk kellene, nem épp ezért jöttünk volna. Szvjatoszláv Richternek volt egy  módszere, ő egy kiállításon mindig csak hat képet nézett meg. Azt, persze, alaposan, Richternek amúgy is ijesztő memóriája volt, egy városi autóúton vissza tudta mondani a keresztutcák nevét a megfelelő sorrendben, ennek ellenére csak hat képet nézett meg, és ha érdekelte valami, legfeljebb visszatért. 

Ez az, ami számunkra reménytelen, ha így megyünk a Louvre-ba, még mindig semmit sem láttunk volna a világból, csak Mezopotámiát, de a teremőr számára lehetséges, neki az a munkahelye, annyit van együtt a művekkel, amennyit akar. Amennyit kell. 

Mindez most a Galériában azért nehéz ügy, mert az egyébként csodás Korniss tárlatnak koncepciója van. Jogos koncepciója, hogy Korniss voltaképpen Bartók nyomán vagy vele párhuzamosan haladt, a népművészetből nyert inspirációval. Ezt a Bartók-párhuzamot azonban Bartókkal érzékeltetik, az első teremben Bartók mondja a híres felvételen a Cantata profana szövegét. Szerintem már ettől is meg lehet őrülni, nemhogy teremőrként, de látogatóként is, a negyedik után már nem szeretném elölről kezdeni, hogy testéből sarjadzott szép szál kilenc fia, tessék már lapozni. De az igazán súlyos helyzet egy kicsit odébb alakul ki, amikor a Házasodik a tücsök szól a hangszóróból, végtelenítve. Az tényleg olyan, mintha a szomszéd szobában egy tehetséges gyermek készülne a zeneiskolai felvételire, megkeserítve a környezet életét. Nézem a teremőr kislányt, elég jól tudja függetleníteni magát, belemerül a telefonjába, de akármi is a helyzet: nincs megfizetve.