Igen nagy tisztelettel és még nagyobb türelemmel olvasom a hivatalos jelentéseket, suttogó híreszteléseket és félhangosan elmondott magánvéleményeket a Pintér Béla és Társulata, vagy csak Pintér Béla munkásságának újabb fordulatairól. Hogy A bajnok helyett inkább nevessünk az ihleten, Kósa Lajos magánéletén, hogy az Ascher Tamás Háromszéken tévedés, és nem kellene előadásokkal reagálni újságcikkekre, hogy a Jubileumi beszélgetések már a fáradtság jeleit mutatja. Számomra az egészben az az érdekes, hogy onnét is fúj az ellenszél, ahonnét nem is gondolná az ember, a hivatalos színházi világ még mindig nem tud mit kezdeni a jelenséggel. Ellentétben a közönséggel, amelyik jön vagy megy, látni akarja, és már régen túl vagyunk a rétegszínházon meg értelmiségi aklon, Pintér Bélát mindenki látni akarja. 

Persze: a mindenki, az nem elég.

A szakma meg idegesen rágja a szája szélét. A legkreatívabban a Katona József Színház állt a dolgokhoz, mutassa meg, mit tud másféle intézményi keretek között, menő színészekkel meg sztárokkal. Megmutatta. A többiek lopják a lophatót vagy szidják a szidhatót, és reménykednek a szerencse vagy a divat fordultában. Csak hát ez nem szerencse, nem divat, mert ilyen önjubileumot, amit most a 20 éves társulat előad a Fészekben nem tud más összehozni. Akkor is jó volna, ha igazán megmaradnánk a jubileumi beszélgetésnél, lehet vihogni, hogy Bélát viktorozzák (Bodó Viktor, természetesen), aztán Béla maga is viktorkodik, fölidézi az apai pofonokat. De a beszélgetési humort és igazságot elunják, és elkezdődik az őrület, disznótor, hujjujjjuj, fejbe szögbelövés, feldarabolás, kocsonyát csinálnak a renitens színművészekből, és amikor már nincs tovább ereszd el a hajamat (úgyis kopaszodnak a művészek), bejön a két halott társulati tag. Tökéletes az egyensúly, ünnep és nem ünnep, durva és nem durva, igaz és máshogy igaz között, úgy állnak a kötélen, mintha odaragasztották volna őket. 

Tessék először utánuk csinálni, aztán majd lehet tárgyalni arról, hogy ki fáradt és ki nem az.