Elég pontosan emlékszem az első Molnár Levente-élményemre. Valami gálakoncert volt az operában, felkonferálták, jött egy legény, hosszú, lófarokba fogott hajjal, rosszul szabott öltönyben, de amúgy is azt érezte az ember, hogy rá nem lehet jól szabott öltönyt adni, mert valahogy más, mint az átlagos ember, nem lehet őt csak úgy beszelídíteni ebbe az operai világba. Minden mozdulata sok lesz, szögletes és mégis neki jól álló. Naturbursch, A magyar Bryn Terfel. A közönség imádta. Amúgy én is, olyan gyönyörű baritonhang szólt belőle, hogy mást nem is nagyon lehetett csinálni vele, mint lelkesedni érte. 

És ez a lelkesedés nem maradt határokon belül, vitték rögtön a legmenőbb operaházak, a Covent Gardenben még a nemzetközi közvetítésbe is bekerült, de megvolt a Metropolitan is. Most harminchat éves, és megvan az első szólólemez is. Csak azért mondom, mert a lemez után úgy tűnik, hogy voltaképpen le is kerekedett a pálya, vagyis mintha már a leszálló ágba jutott volna. 

Ilyenkor kívánja az ember, tényleg tiszta és teljes szívvel, hogy ne legyen igaza. 

Amúgy a lemez végigmegy a karrier legfontosabb szerepein, a Cardiffi Énekverseny döntőjében előadott áriáktól Figaróig és a grófig, Bánk bánnal kezd és Bánk bánnal zárul, kerek, jól szerkesztett egész, nem önmagában, hanem az énekes személye körül. Csak hát nem jó. Illetve: a hang maga most is lélegzetelállítóan tud megzendülni, de a magasságoknál kiürül, néha az interpretáció is leül, és mindkét jelenségtől nem függetlenül is hallatszik, hogy igencsak vagdosva vannak a felvételek. Persze, a digitális technikának köszönhetően nem zökken vagy ugrik a felvétel, csak épp hallani, hogy ebből a hangból nem következhet a következő, machinálni kellett a stúdióban. 

Öt évvel ezelőtt azt mondta volna az ember a lemezre, hogy korai, még hagyni kell, hogy érjen a fiú, mélyüljön az interpretáció, most meg azt mondom, hogy késő, már visszanézünk, ki is volt, milyen volt. 

De hátha tényleg nincs igazam.