Ez a kép is van vagy tizenöt éves, és szerencsére nincs semmi gyászos aktualitás, James Bowman, amennyire tudom, virul, de hogy él, az egészen biztos. Akkor itt énekelt, a Zeneakadémián, és elég jól emlékszem az előtte-utána állapotra, ahogy mondták, hogy na, mindjárt jön a herélt (mert hogy Bowman kontratenor), utána meg jött a nagy csönd és elismerés, hogy ja, így is lehet énekelni, erős hangon, határozottan, ízléssel és valami megszólító erővel.
Az aktualitás, ami nem szomorú, az, hogy végre CD-n is megjelent egy korai lemez, az Elizabethan Lute Songs, Erzsébet-kori lantkíséretes dalok. 1972-es az eredeti album, és ha idevarázsoljuk azt a borítót, akkor azért elég jelentős a változás.
Mintha valami züllött Caravaggio-angyal énekelne a bakeliten. De szellemi értelemben is legalább ekkorát változtattak a világon ezek a korhű módon muzsikálók, 1972-ben még Anglián kívül (talán belül is) tökéletesen ismeretlen szerzők voltak ezek a Robertek, vezetéknév szerint Dowland, Morley és Johnson. (Morley az Thomas, te barom!) Most meg... - hát nem mondom, hogy csupa sláger, de ismerős zene, ismerős világ. Amolyan délutáni napsütés, örüljünk, mert az éjszaka közeledik.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.