Falcsik Mari fordította Walter Isaacson Leonardo-könyvét magyarra, és az ember kíváncsi, hogy vajon szükség van-e egy költő feltehetően fokozott nyelvtudására egy ilyen könyvnél. Azért mondom, csak feltehetően fokozottnak a poétai magyart, mert nem csak Arany János volt költő, de Pilinszky is, és az utóbbi mégsem írt olyat, hogy "béresek között is től cudar csihésnek".
Ránézésre nem éppen álommeló A zseni közelről, mert hát tényleg Leonardóról szól, így aztán orvosi és biológiai dolgokban is otthon kell lenni, nem elég a diófa alapról és a tempera összetételéről értekezni. Nem is hibátlan a szöveg, hogy mást ne mondjak, Falcsik Mari is hibásan használja az "alkalmasint" szót, ami tudvalevőleg nem azt jelenti, hogy alkalmanként, hanem azt, hogy valószínűleg. De közben az ember ámul, hogy mégis többé-kevésbé követhetően le van írva a szívbillentyű működése, az agykamrák viasszal való feltöltése és a guggonülő kankalin (bárcsak emlékeznék még, hogy Az angyali üdvözleten vagy a Louvre-ban látható Sziklás Madonna gyepszőnyegén azonosítható). Vagy lehet, hogy éppen ez az álommeló, hétszáz oldalnyi fejesugrás egy másik ember elméjébe. Olvasóként persze csak annyit tudok mondani, hogy az ember minél többet tud meg Leonardóról, annál kevésbé érti, de el tudom képzelni, hogy fordítóként ez máshogy van.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.