Ráadásul Münchenen át. Két rigai születésű muzsikus, az orgonista Iveta Apkalna és a karmester Mariss Jansons a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával játszott francia zenét, Berlioz és Poulenc műveit, aztán a második részben  az Orgona szimfóniát. Most nem is azt akarom elmesélni, milyen volt a koncert, milyen is lehetne, jó, de voltak közben kételyeim is. Mintha Berlioznál nem sikerült volna a trükk, szétszedni és összerakni a zenét, a Római karnevál-nyitányt, csak szétszedték, és tényleg másképp rakták össze, viszont néhány csavart még meg kellett vagy lehetett volna húzni.  

Tényleg nem a lényeggel akarok most foglalkozni, csak az akusztikával. Vagy a hangerővel. Ahogy a zenekar eljut az Orgona szimfónia végéig, és dől a hang, dübörög a világ, és Jansons csak tartja, tartatja velük, még meglendül a hetvenhat éves karmestertest, és akkor rátesz még a zenekar, és meglendül és rátesznek, és meglendül és rátesznek. Aztán leinti az egészet, ováció. Be is fejezhetnék itt, mert ennél jobb, nagyobb, elsöprőbb úgysem lesz. Ezt persze ők is tudják, de nem fejezik be, hanem Jansons leteszi a pálcát, a zenekari vonósok pedig eljátsszák a Boccherini Menüettet. Soha nem gondoltam, hogy ez a kis izé, elegancia, báj meg rokokó így tud hatni. Mintha csak arra kellett volna ez a tombolás, hogy megtapasztaljuk a választékosság erejét. Nagynak lenni tényleg csodálatos lehet. Annál már csak kicsinek lenni csodálatosabb.