Százkét év mínusz pár hónap

A kétezres évek elején abban a szerencsében volt részem, hogy lerabolhattam Miklós Tibor CD-gyűjteményét. A rablás, persze, szigorúan becsületes körülmények között történt, elkértem a lemezeket, meghallgattam, visszavittem. Eleinte le akartam másolni őket, de kiderült, hogy nincs sok értelme. Musicalek zenéje volt rajta, és a műfaj alapvetően élvezhetetlen hanghordozón, színpad nélkül. 

Nem is az élvezet volt a cél, Miklós Tibi akkor írta a Musical! című könyvét, a műfaj történetét itthon és a nagyvilágban, én voltam az egyik lektor, ami a világ legszórakoztatóbb munkái közé tartozott, hetenként találkoztunk Kalmár András lakásán a Kosztolányi Dezső téren, és felváltva fölolvastuk egymásnak a könyvet. Nem ez volt a legszórakoztatóbb rész, hanem a szünetek, a rengeteg sztori, amit előadtak. Sajnos annyira rengeteg volt, hogy az ember már estére elfelejtette a nagyobbik hányadát, de hát ilyen a színház, vagy a színház közeli emberek, a pillanat lovagjai. 

Voltaképpen ehhez kellett a nagy CD-rablás, hogy egyáltalán tudja,miről van szó. Mert néha a legegyszerűbb kérdések is megoldhatatlanok, mondjuk le kell fordítani a The King And I című musicalből annak a dalnak a címét, hogy Getting To Know You. Bármilyen egyszerűnek is látszik, az ember nem tudja eldönteni, hogy ez a you mit jelent. Téged vagy önt? Vagy titeket? 

Szóval klasszikus musicaleket hallgattam éjjel-nappal, köztük azt a Magyarországon feltehetően soha be nem mutatott és be nem mutatandó művet, aminek az a címe, hogy Flower Drum Song. Rodgers és Hammerstein a szerző, akárcsak az Operett közelgő Carousel bemutatójának, és Amerikában majdnem hasonlóan sikeres is volt, Gene Kelly rendezte a színházi bemutatót, pár évvel később film is készült belőle. Ebben énekelték azt a dalt is, hogy Chop Suey, ami egy álkínai amerikai étel, pörköltszerű, sok zöldséggel. 

A történet ugyanis San Franciscóban játszódik, a kínai közösségben. 

Azért mesélem ilyen hosszan, mert nemrég olvastam, hogy elhunyt C.Y. Lee, aki a librettó alapjául szolgáló regényt írta. Az ő története is megérdemelne egy musicalt, kezdve attól, hogy a Kína-Burma határnál egész nap tollaslabdáznia kellett a maharadzsa unatkozó feleségével, aztán a menekülés Amerikába, ahol kitalálja, hogy írni akar. Az egyetlen akadálya ennek az, hogy nem tud angolul. De megtanul, illetve, ez is Amerika, biztatják a tanárai, hogy az se baj, ha nem, mert így legalább hitelesen szól a kínai menekültek hangján és nyelvén. Aztán megírja a Flower Drum Songot, amit senki nem akar kiadni. Végül az egyik kiadó mégis odaadja a kéziratot próbaolvasásra valakinek. Az idős ember az ágyában olvasgatja, nekiáll, hogy megírja az ajánlását (vagy az elutasítását), de csak addig jut, hogy Read this. Másnap az öregembert holtan találják az ágyában, mellette a könyv, és az üzenet: olvasd el. 

Engem nem zavar, ha nem igaz a történet, a könyvet végül kiadták, megjelent, C.Y. Lee eléldegélt belőle százkét éves koráig. Vagy majdnem addig, hiszen, mint kiderült, már tavaly novemberben meghalt, Los Angelesben, csak a hírt kizárólag a kínai nyelvű újságokban jelentették meg. Változik a világ.