Nem tudom, van-e valami kapcsolat a zeneszerzői adottságok és a testi megjelenés között, de az tény, hogy a nagy magyar zeneszerzők mind szép emberek voltak. Liszt is, Bartók is, Kodály is. Erkelen lehet vitatkozni. De hát honnét tudjuk? Hát persze, az utánuk maradt fényképekből. Bartók gyűjtötte magát, és egyébként is odafigyelt, hogy a képeken lehetőleg ne látszódjék mindkét füle, mert akkor kiderül, hogy volt azért egy kis szépséghiba, Kodály meg mindig oldalra fordult vagy lesütötte a szenét, ha volt a közelben egy kamera - ő meg szemtengely-ferdüléstől szenvedett, közönségesen mondva: kancsal volt.
Fura módon volt egy híres muzsikus a nagyvilágban, akinek hasonló, súlyos szépséghibája volt: a jazz trombitás Chet Bakernek hiányzott az egyik metszőfoga. Sokáig nem csináltatta meg, mert félt, hogy megváltozik tőle a fúvási képessége, viszont a fényképeken szinte kivétel nélkül csukott szájjal látható. Mintha kifejlesztett volna magában egy képességet, hogy tudja, mikor fényképezik, és abban a pillanatban lehajtotta a fejét vagy becsukta a száját, hogy az utókor ne fogatlanul gondoljon rá.
Csak azért mesélem ezt az egészet, mert hogy vannak ezek a küldetéses emberek, akik egyszerűen tudják, hogy az utókor foglalkozni fog velük, és nem csak a műveikkel akarják befolyásolni a világot, de az arcképüket is manipulálják. Gyakorlatilag folyamatosan viselkedniük kellett, amikor kiléptek az utcára, emberek közé mentek. Csukott szájjal éltek vagy lehajtott fejjel jártak, az egész életet alárendelték az utókornak.
Remélhetőleg a végén azt mondták: megérte.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.