A fél Deborah

Deborah Voigt vezette a közvetítést tegnap a Metropolitanből, vidáman, néha viccesen, és valahogy eszembe jutott, amikor először hallottam őt élőben, Bécsben. Izoldát énekelt, aztán egy órán át autogramokat osztogatott, még láttam, ahogy eldöcögött, a gurulós bőröndjét maga után húzva. Nem egészen olyan volt, mint tegnap.

Neki sikerült. Felére fogyott, és tartja is ezt a felet. Valahogy rögtön el is indult akkor a susmogás, hogy lefogyott és elveszítette a hangját, aminek én soha nem értem a logikáját. A kövér test nem üreges belül, hogy fel tudná erősíteni a hangot, talán a támasszal lehet valami, hogy jobban tartja a rekeszizmot egy rendes, nagy has, de feltehetően ezt is ki lehet védeni, meg lehet erősíteni a vázizmokat. Jobban el tudom azt képzelni, hogy a koplalás megváltoztatja a belső összetételt, az éhezés nyűvi az idegeket, ez okozza a változást. Ha őt kérdezi az ember, készségesen elmondja, hogy nemzetközi sztárként is kitették egy nagy londoni produkcióból, mert nem lehetett rá koktélruhát adni, így aztán nekiállt, dolgozott, és tényleg megváltozott a hangja. Annyira azért nem, hogy épp a tegnapi Met-produkció bemutatóján, és az első két évadban ne ő legyen Brünnhilde, miközben épp azon dolgozott, hogy ne legyen már annyira Brünnhilda. És, persze, lehet, hogy az utálatos rendező, aki kidobta a koktélruhás produkcióból, az életét mentette meg. Néha lehet jó hatása is a megnövekedett operai illúzióigényeknek.