Az, hogy egy műalkotás kimeríthetetlen, vagy közel kimeríthetetlen, rendben van. Nem tudom, hányszor hallottam már a Vivaldi Négy évszakot, de még mindig tudok örülni neki, talán újat már nem fedezek föl benne, de a régi fölfedezéseknek éppen úgy lehet örülni, mint húsz évvel ezelőtt. Vagy negyven évvel ezelőtt. De az, hogy egy interpretáció is változik, fejlődik, vagy nem változik, csak az ember fejlődik, az egy kicsit értelmetlenné teszi az értelmező munkáját. Vagy már az is értelmetlené teszi, hogy egyik nap itt ül, a másik nap ott, megváltoznak az akusztikai viszonyok, mást lát, ha közel ül és mást ha távol. Szóval mennyire jó volna, ha minimum három helyen lehetne ugyanazon az estén ülni. 

Arról van szó, hogy most közelről néztem és hallottam A kékszakállú herceg várát, de már azt sem tudom eldönteni, hogy maga az előadás változott a közben eltelt tíz nap alatt, vagy ugyanazt értem most kicsit jobban. A Fesztiválzenekar játszott, de Fischer Iván csak hangban volt jelen, bejátszották az általa mondott regöséneket, egyébként a többszörös versenygyőztes, szép reményekre jogosító Káli Gábor vezényelt. És Vizin Viktória meg Cser Krisztián énekelt. 

A lényeg az, ami Vizin Viktóriával történt. Mert egyrészt itt nem nyomta el a zenekar, és azt tényleg nehéz megmondani, hogy ő énekelt hangosabban, vagy a Müpa tréfálja meg az embert, ha a másodikon ül. Talán az előbbi, mert most mintha hátulról is hallani lehetett volna az énekesnőt, úgy értem, vissza is jött a hangja a hátsó faltól az első sorokig. De ennél fontosabb a közelség, hogy az ember érti, miért ilyen Judit. Kicsi eszközökkel dolgozik, de mindig a zenében marad, zenére mozdul, zenére változtatja az arckifejezését, zenére pislog. Sass Sylvia jut az eszembe róla, és mindegy, ki mit gondol az énekesnőről, azon nehéz volna vitatkozni, hogy a darab előadási történetének egyik fontos szereplője volt. Vizin Viktória mindent eljátszik, néha hiperaktívan, néha nagyon szépen, ahogy valami anyaiság jelenik meg rajta, amikor azt énekli: sír a várad. Nyilván itt lett volna az előadás lényege, a mozgó, aktív, fiatal Judit találkozik a mozdulatlan mozgatóval, a Kékszakállúval, aki elég jól manipulálja, egyrészt szavakkal mindent enged (nyithatsz-csukhatsz minden ajtót), másrészt fenyeget, bár nyilván azt is tudja, hogy a tiltás lényege az engedetlenségre biztatás. 

Persze, ezt el is kell tudni játszani, illetve el kell tudni nem játszani, nem csinálni semmit, csak ott lenni, hadd repkedjen a madárka a cérnaszálon, amíg bele nem kerül a történet végén a kalitkába. És nyilván nincs értelme mindezt Cser Krisztiánon most számon kérni, mert (egyelőre) nincs meg benne, de nem jut eszembe olyan aktív magyar énekes, akiben megvolna, így élünk, vagyis így él ez a mű, keressük Kékszakállút. Majd előkerül.