Nem mondom, hogy a világ legjobb filmje a Mary Shelley, de valamit mégis elmesél, és valamit meg is ért belőle az ember. Már ha jól érti: ezek a költők voltak a 19. század első felében a kor rocksztárjai. Shelley is, Byron is, Petőfi Sándor is, éltek gyorsan és vadul, a világ előtt és élvezve a közfigyelmet. Nem is mindannyian élték meg a rockban bűvösnek számító 27 évet, Petőfi és Keats nem, Byron és Shelley igen, az utóbbi majdnem harminc éves vénember volt, amikor vízbe fulladt.
Arra mindenképpen jó a film, hogy az ember elkezdje mondogatni az összes Shelleyt, mármint az összes Shelleyt, ami a fejében van, ami ijesztően kevés. O wild west wind, így kezdődik az Óda a nyugati szélhez. Tóth Árpád nem tudta megtartani a hármas alliterációt, Nyugati nyers nyél mégis hülyeség lett volna. Vagy a To - címet viselő, magyarul Dal lett belőle Képes Géza fordításában, Music when soft voices die/ Vibrates in the memory, amiből láthatja az ember, hogy angolul így is lehet rímelni, csak a szemnek. Magyarul, persze, nem szabad, bár nem is volna könnyű.
A vers két évvel Shelley halála után jelent meg, mint hátrahagyott vers, és Mary Shelley kézírásával maradt fenn, aki megtalálta, lemásolta, sajtó alá rendezte. Persze, az lenne a csodálatos, ha egy szép napon kiderülne, hogy ő is írta, hogy nem csak Frankenstein (és a fia) az ő teremtménye, de néhány Shelley-vers is, bár, azt hiszem, erre elég kevés a remény.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.