Vagy lehet, hogy érdemes diktátorkodni. Az emberek szeretik a nagy személyiségeket, és Herbert von Karajan nyilvánvalóan az volt. Nagy zenész is, nagy elképzelésekkel, és mindenképpen méltánytalan őt úgy elintézni, mint valami túlértékelt hólyagot. Ahhoz túl jó dolgok maradtak utána. 

Másrészt meg minden utána maradt, emlékműnek, az utcatábla a bécsi opera mellett, egy ideig volt valami központ is a Ringen, ahol meg lehetett venni a lemezeit, de az mintha megszűnt volna. Ahogy megszűnt néhány lemezbolt is a környéken, ha arra játszott, hogy ércnél maradóbb a Schallplatte meg a CD, eléggé úgy tűnik, hogy ebben tévedett. Azért tudok gond nélkül mondani öt Karajan-lemezt, ami nélkül nehezebb volna az élet, vagy meg is fordíthatnám, majdnem mindenhez tudott valami értelmeset hozzátenni, még a Handel concerto grossókhoz is, pedig azok nyilván eléggé távol álltak tőle. Csak ha az ember rossz fej, akkor előbb vagy utóbb bosszút állnak rajta, az utókor felhánytorgatja a felhánytorgatnivalókat, a kortársak meg élvezik, ha tiszteletlenek a diktátorral. Ami azt illeti, az utókor is, például nagyon szeretem Leontyne Price történetét, amikor mindketten késtek egy lemezfelvételről. Aztán Price befutott: megjöttem, de hol van Herbie? 

Karajant végül olyasmi miatt buktatta meg a zenekara,a Berlini Filharmonikusok, amiért ma nyugodtan szégyellhetné magát: azért lázadtak föl, mert Karajan egy nőt nevezett ki klarinét-szólamvezetőnek. Végül mindenki jól járt, Sabine Meyer nemzetközi szólókarriert kezdhetett, a zenekar megszabadult az öreg trotlitól, Karajan meg belebukott a felvilágosodottságba és minőségimádatba. 

5-én lett volna 111 éves.