Cseresznyét! - mondja bágyadtan egy hang a Néró, a véres költő legelején, jelezve, hogy ebben a hőségben még a kofának sincs ereje ordibálni. Igaz, utána azt is írja Kosztolányi, hogy a zsoldoskatona leszúrt egy rézpénzt, és nem tudom, hogy csak rosszul választotta meg az igét, vagy ez már poén. De most nem Kosztolányiról van szó, hanem a piacról, és nem Rómában, hanem Palermóban. 

Az nyilván normális, hogy egy piacon zaj van, kiabálva árulják a portékát, de ez az ordítás, ami itt megy, teljesen valószínűtlen és hihetetlen. Szó szerint üvöltenek, ezzel játszanak, hogy ki tudja túlordítani a másikat. Gyerekek és felnőttek, fáradhatatlanul és megállás nélkül. Vannak, akik nem csak a hangerővel hozzák vissza az antik hangulatot, de valóságos beszédeket mondanak, mint a Gracchusok, úgy kezdik, hogy cittadini, polgártársak. És amit árulnak, azt próbálom nem azonosítani, de vannak sejtéseim. 

Szóval ordítanak, ha nem is reggeltől estig, de hajnaltól délig, és nem rekednek be, nem fáradnak el a hangszalagok. Van itt még jövője az operaéneklésnek, csak jó helyen kell keresgélni a jövő tehetségeit.