Palermóról mesélve az ember igyekszik kerülni azt a szót, hogy maffia. Egyrészt technikai okokból, mert nem szeretem két f-fel írni, nem is tudom, hogyan és mikor került oda a magyar változatba ez a második f, de anélkül meg olyan, mintha az ember Szicsíliát mondana, hiába úgy helyes, mégis röhejes. Másrészt úgyis mindenki ezzel jön, hogy láttad-e a Keresztapát, nem a filmet, hanem az igazit, meg lőttek-e az utcán, túlélted-e a nagy kalandot. 

De a maffia szinte kikerülhetetlen, a repülőtér neve Falcone-Borsellino, mindenütt ott van róluk ez a közös fénykép. A hónap szenzációja a Feltrinelli könyvesboltban Paolo Borsellino írásai, ahogy az olasz közönség még soha nem olvashatta, mondják, és biztos igazat mondanak. Borsellino valamiért kevésbé ismert, mint Falcone. Egyikük sem akart hős lenni, nem a maffia elleni harc volt az életcéljuk, csak ahogy végezték a munkájukat, óhatatlanul egyre mélyebbre és mélyebbre ástak, egyre egyértelműbb volt, hogy mi történik, és nem lehetett őket megfélemlíteni. Borsellinót nem egészen két hónappal Falcone után ölték meg, feltehetően nem függetlenül attól, hogy szinte öngyilkos taktikával utalt rá, tudja, miért kellett meghalnia Falconénak, vagy hogy meddig, milyen magasra ér a bűnszövetkezet keze. 

Az ember érti, hogy az állam hőssé emeli őket, ez a legkevesebb, amit megtehetnek értük. Közben, persze, megfertőződve a Keresztapa-romantikától, cinikuskodunk, ki tudja, melyik a jobb a kettő közül, még ha a maffia büntetési tételei kevésbé változatosak is az államénál. 

Aztán elmegy az ember a Szent Domonkos templomba, virágvasárnap van, az emberek pálmaágakkal meg olajágakkal a kezükben ücsörögnek, és látja, hogy többen is elindulnak a jobb oldalon álló egyik kápolnához. Leteszik az ágat a kőre, vagy csak megérintik a sírt, és utána vetnek keresztet, kis papírcetliket tesznek le, hogy nem haltál meg hiába, vagy közbenjárást kérnek. Giovanni Falcone neve van a kőbe vésve.