Volt egyszer egy döbbent beszámoló az egyik németországi Karl May-táborról, bár amin Amerikában megdöbbennek, nekünk talán nem is meglepő. Felnőtt emberek félmeztelenül, békepipával és tomahawkkal, bőrruhában és szemüvegben. Az amerikai tudósítás azt emelte ki, hogy amíg az amerikai gyerekek mind hatlövetűt szeretnének az övükbe, kalapot a fejükre, az európaiak mind indiánok szeretnének lenni: ez May hatása a világra.
May hatása, meg talán Cooperé is, de a hatás alatt álló hatástévők közé a magam részéről odasorolnám Rudolf Frimlt is. Ki az a Rudolf Friml? Prágában született, zongoristának tanult, és aligha lehetett tehetségtelen, mert kétszer is őt vitte magával Jan Kubelik kísérőnek az amerikai turnéjára. (Ki az a Jan Kubelik? Van a gyerek Karinthy naplójában egy poén: mi a különbség Blaha Lujza és Kubelik között? Blaha a nemzet csalogánya, Kubelik a nemzet cselegénye. Mármint cseh legénye.) Mikor harmadszor járt Friml odaát, ezúttal Emmy Destinn kísérőjeként (ki az az Emmy Destinn?) kint is maradt, és zeneszerzőként kereste a megélhetést. Nemcsak kereste, meg is találta, többek között a Rose-Marie című musical-operettel, amelyben az Indián szerelmi dalt éneklik.
A dalt most épp Updike juttatta az eszembe, az újrafordított Nyúlketrecben írnak le egy jelenetet az épp futó tévékomédiából, amelyben a Tell Vilmos nyitányra ellovagol a fehér hős és indián kísérője, de Carol Burnett (ki az a Carol Burnett?) lecseréli a lemezt az Indian Love Callra, mire az indián lopva visszatér hozzá. Furcsa módon a könyv írása idején Rudolf Friml még élt, 1972-ben halt meg, 93 évesen.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.