Ha mind olyan nagy művészek volnánk

Edinburgh-ban történt, 1947-ben, hogy Kathleen Ferrier hangja elcsuklott, amikor Mahler Dal a Földről című szimfóniájában az utolsó dalt énekelte. Van ilyen, vannak ilyen énekesek, erőt vesz rajtuk az érzelem. Elcsuklott, így aztán kicsit félve ment a koncert után a karmesteri szobába, Bruno Walterhoz, aki azonban  csak annyit mondott: kedves Miss Ferrier, ha mind olyan nagy művészek volnánk, mint ön, mindannyian sírtunk volna. A zenekar, a közönség és én is. 

De hát tényleg valahol itt volt Kathleen Ferrier titka, a könnyek körül. Hogy a hangjában mindig benne volt a felindultság, ez a majdnem sírás, ami időnként a majdnemből valósággá is vált, és ami megmutatta a hallgatónak is, hogy miről van szó. Mit kellene érezni. Mint amikor a komikus előre nevet  poénján, hogy jelezze a közönségnek: vicc jön. Ferrier nem sírt, vagy ezek szerint egyszer-egyszer mégis, de könnyű a hangjából kiérezni az emelkedettséget, most nem jut jobb szó az eszembe, mint hogy a kicsomagoltságot, tedd oda a nyamvadt szívedet, még ha csak hallgató is vagy, nincs mire várj, nincs mitől félteni magad. 

Ismertem Kathleen Ferrier hangját a rádióból már kamaszként is, de az első nagy Ferrier-élményem 1983-ban ért, egy katonai sátorban. Körülöttem hálózsákban szuszogó, hortyogó, álmukban beszélő férfiak, én a tüzet őriztem, és csöndben bekapcsoltam a rádiót. Kathleen Ferrier énekelte a h-moll miséből a Qui sedest. És nem azt érezte az ember, hogy ez most elég béna helyzet itt a sáros januárban, alvás helyett a tüzet őrizni, de majd vége lesz ennek is, hanem hogy már vége is van. Nem úgy, hogy én már itt se vagyok lélekben, testben, akárhogy, hanem nagyon is itt vagyok, de ennél jobb hely most nincs a világon.  

Ma van a születésnapja, a százhetedik.