Egy interkontinentális repülőútnak az a legnagyobb előnye, hogy hirtelen tényleg rengeteg idő lesz. Meghallgattam az új Kiszin-lemezt, kétszer, és semmi, még talán az óceán fölött sem járunk. Megnéztem hozzá egy korai Buster Keaton-fimet, még nem is ő a főhős, hanem Fatty Arbuckle, és még mindig rengeteg idő maradt. Megnéztem a van Gogh-filmet Willem Dafoe-val, és még mindig sehol sincs a röpcsi. És akkor belevágtam a Carmina buranába, a Tiltott városban készült a felvétel, kínai karmester, a pompásan felkészületlen Ludovic Tézier, aki kottából énekelve is elég különös és kifejezéstelen tud lenni. És Aida Garifullina. 

Mindenki látja, amit lát, újabb válasz az Anna Netrebko jelenségre, csinos is, föl is tud öltözni, nyírott fehér nerc, ha jól tippelem, mondjuk peches, mert az énekléstől pislognia kell, de nem ez a baj. Hanem hogy semmilyen. Hogy koloratúr szoprán szólamot énekel, de a magasságok nem jönnek, ettől joggal nyugtalan, de tényleg nem múlna semmi rajta, ha valami lenne az éneklésében. Valami amitől tudná az ember, hogy miért énekel, és miért ő énekel. Mert így marad valami bokréta az egész előadáson, nincs benne semmi jó, de csak menő fejek engedhetik meg maguknak élőben, a kevésbé menők meg nézegethetik a repülőn. 

Pedig a kis, halványkékbe öltözött kínai gyerekek, amint latinul éneklik, hogy o, o, o, totus floreo nagyon aranyosak.